A hangya saját súlyának akár százszorosát képes megmozgatni.
Ha az én izmaim is ilyen ütemben és minőségben épülnének fel, akkor könnyedén képes lennék akár egy nyerges vontatót is megemelni. Bármit ki- és elbírnék… És gyors is lennék, mint a villám… Bárhová gyorsan érnék, minden akadályt leküzdve. Szinte…
Mert a hangya ezekkel a klassz képességekkel csak addig él, amíg a komfortzónája tart.
Ami látszólag óriási, hisz mind láttunk már függőlegesen felfelé igyekvő hangyát, bolyban mászkálót, morzsát többen, szervezetten cipelőst…
Miért mondom mégis, hogy látszólag?
Mert abban a pillanatban, hogy húzol a hangya útjába filctollal egy vonalat a hangya ugyanezeket a szuperképességeket vonaltól vonalig fogja csak kihasználni. (Ok, nem a vonal ténye, ami megzavarja, hanem a tájékozódásul használt illatok megváltozása, de most nem ez a lényeg.) Az ereje nem csökken, a sebessége sem. Az elvégzett kísérletekben a hangya mozgásában nyoma sem látszik zavarnak, ugyanúgy teszi a dolgát, a megváltozott érzékelés által szűkített térben.
Mert az érzékelésében a keretek korlátokká váltak.
Amiket nem képes átlépni. Sőt, nem is érzékel megoldandó problémát.
Ez a legnagyobb baj a felül nem vizsgált szabályokkal.
Hogy anélkül korlátoz egy csigaháznyi helyre, hogy igazából tudatosítanánk.
“Ó, én alaposan kitanultam a szakmám évekkel-évtizedekkel ezelőtt… Nincs szükségem ezekre a modern izékre…”
“Csak egy telefonba kerül minden, jó kapcsolataim vannak, majd megkérem a szomszéd fiút, hogy segítsen…”
“Ezt így szoktuk csinálni. Eddig is jó volt, nem értem, miért kellene megváltoztatnunk.”
“Nincs szükségem kibújni a megszokott kényelmesből, a feleségem sem cserélgetem, én egy ilyen hűséges típus vagyok.”
Ehhez hasonló mondatokat hallok számtalanszor menő, de megfáradt vezetőktől.
Akik a megszokást lojalitásként emelik piedesztára, mert az ismert rossz is jobb, mint az ismeretlenbe való ugrás.
Megértem.
De nem is feltétlen ugrásról beszélnék ebben az esetben, hiszen az apró, megtett lépések éppúgy el fogják hozni a kívánatos változást…
Nézzük például az edzésmunkám:
Ha én minden nap két 10 kilós súllyal edzek, 5–6 hét alatt már nem ugyanazt az eredményt érem el. Megszokom, ami egyrészt igazán megnyugtató, másrészt viszont már nem fejleszt. A komfortzónám részévé válik, jöhet és kell a következő kihívás….
És hallod ebből, ugye, hogy nem is feltétlen halált megvető ugrásról beszélnék ebben az esetben, hiszen az apró, megtett lépések éppúgy el fogják hozni a kívánatos változást…
Mire van szükséged ahhoz, hogy minden nap meghaladd egy kicsit magad?
Mi kell ahhoz, hogy ma jobb legyél valamiben mint tegnap, hogy legalább a lábujjad dugd ki rendszeresen a komfortzónád csigaházából és kitöröld a magadnak állított korlátokat?
Próbáld ki, amit részben a babák is csinálnak:
Egy lépés, aztán megkapaszkodás, terepfelmérés-önreflexió-megerősítés, aztán mondjuk még egy lépés, aztán lassan megérkezik a lendület is és azt veszed észre, hogy a körülötted állók ünnepelnek: úton vagy, fejlődsz és hamarosan érkeznek az eredmények is…
